Néha sokkal jobban és egyszerűbben el lehet velük mondani olyan problémákat, amiket esetleg órákon át kéne magyaráznom.
Egyszer a tanítvány felkereste a tanítót a következő kérdéssel:
– Mester, te veszítettél el valakit vagy valamit?
A Mester maga elé meredt, majd a tanítványra nézett és így szólt:
– Más sem történt velem egész életemben, csak elveszítettem ezt, meg azt. Semmim sincs már azok közül a dolgok közül, melyeket birtokoltam. Az összes ember, aki nekem valaha azt mondta: Szeretlek – már nincs velem, sőt nem is szeret, mert egyszerűen elmúlt az irántam érzett korábbi állítólagos szeretete.
Amíg szerettem valakit, és szolgáltam az érdekét, addig sosem volt különösebb gond. A gond mindig ott kezdődött, amikor rám untak, vagy az én érdekeimről lett volna szó. Időről-időre felfedeztem, hogy minden, amibe korábban bele akartam halni, túlélhető, hogy a veszteségek nem is olyan nagy veszteségek, mi több, mi döntjük el, hogy mit élünk meg annak, és mit nem.
Viszont ha valaki állandóan meghallgatta volna az én panaszkodásaimat, ahogy most ti egymáséit, akkor ezek meglátására nem lett volna időm a sok fecsegéstől.
A csendben vált számomra igazán láthatóvá a dolgok természete.
Ti folyton a sérelmeitekkel, fájdalmaitokkal vagytok elfoglalva. Így vagytok továbbra is ugyanazok a tanítványok, mint tíz éve is.
Mindig csak panaszkodtok, mert ez kényelmes, és jólesik nektek. Sosem mertétek meglépni azt, hogy ne rejtőzzetek el a cselekvés, a felelősségvállalás elől mondvacsinált sérelmeitek mögé. Akkor nem lenne kit hibáztatni és miért panaszkodni. Csak ti maradnátok, szemben önmagatokkal és azzal, amit elértetek. És ez az egyetlen őszinte megmérettetés.
Sosem volt semmi sem a tiétek, így elveszíteni sem tudjátok, illetve minden a tiétek volt mindig is, így elveszíteni sem tudjátok.”!
Kimásolva, Pap Gyury Facebook-os oldaláról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése